Ilyen az, amikor egy határozattal akarják megoldani azt, amit emberséggel kellene
Budapesti és szegedi oktatási intézményekben tanuló mintegy 450 gyereket, családjaikat, oktatókat, pedagógusokat és iskolai dolgozókat érint az a döntés miszerint, törlik az egyházi és a magán fenntartású köznevelési intézmények nyilvántartásából a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) által fenntartott két oktatási intézményt a tanévet megelőző öt, illetve két napban. Ezek az intézmények speciális igényű gyermekek képzését is el látták. Sok itt tanuló fiatal nehéz körülmények közül származik és ez a hely jelentette számukra a stabilitást, valamint a nehézségekből való kilépés lehetőségét.
Az üggyel kapcsolatban megjelent tudósításokat olvasva és a közösségi médián látott reakciókat figyelembe véve, felmerül a kérdés, hogy az állam, mit vett el valójában az emberektől.
A veszteség nagy
Sokat lehet olvasni arról, mi vezetett el oda, hogy a Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Gimnáziumban, valamint a Wesley Kincsei Általános Iskola és Gimnáziumban nem indulhat el a tanítás szeptember 2-tól. A fővárosi kormányhivatal hivatalos indoklása szerint a MET mint fenntartó a
felhalmozott közüzemi tartozásaival veszélyezteti a gyermekek folyamatos és biztonságos nevelését.
Iványi Gábor, a MET elnöke elmondta, hogy a határozatot bírósági úton támadják meg és mindent megtesznek azért, hogy a gyerekek visszatérhessenek szeretett iskoláikba és óvodájukba.
A veszteség azonban így is érezhetően nagy. Szomorúság, kétségbeesés, felháborodás, tanácstalanság, félelem. Ezek azok a szavak, amelyeket a legtöbbször hallhatunk, olvashatunk az érintettektől az elmúlt napok történéseivel kapcsolatban. Több szülő is feltette a kérdést, hogy mit tegyenek most, hova vigyék például az autista gyermeküket. A speciális igényű gyermekek számára ugyanis fokozottan fontos a megszokott, biztonságos környezet. Nem lehet őket egyik helyről a másikba rángatni, egyik közösségből a másikba áthelyezni. Milyen következményi lesznek ennek a gyerekekre nézve? Ki segít nekik ezt feldolgozni és megérteni? Iványi Gábor szerint
A dolog értelmetlen, diabolikus. Tényleg azt kell mondani, hogy semmi, de semmi értelme nincs kiszakítani a gyerekeket onnan ahová végre azzal a reménnyel kerültek és azzal a jó tapasztalattal és jó érzéssel folytatták a tanulmányaikat eddig, hogy végre otthonra találtak. Van, ahol szeretik őket, aggódnak értük, tanítják őket és nagyon szép eredményeket érnek el, értek el.
Milyen megoldást kínál a kormányhivatal?
Nem csak arra kellene megoldást találni, hogy 450 gyermek minél előbb a számukra leginkább megfelelő helyen kezdhesse meg a tanévet, hanem arra is szükség van, hogy az elszenvedett traumát fel tudják dolgozni. Szükség lenne arra, hogy megoldják a pedagógusok, tanárok, iskolai dolgozók helyzetét, akik pár nappal ezelőtt még abban a hitben voltak, hogy lesz munkájuk.
Beszélni kellene arról, hogy ez a döntés a szülőkre milyen plusz terheket hárít. Nem csak arról, hogy új oktatási intézményt kell találniuk, hanem arról is, hogy ha nem találnak mi lesz velük, mi lesz a gyerekeikkel. Ki segít most ezeknek az embereknek elindulni? Ki segít pár perc vagy óra alatt feldolgozni a sokkot és továbblépni, majd a jövőre gondolni? Egy papírlap lenne a megoldás, amiben a kormányhivatal felsorolja azokat az iskolákat, amelyek kötelesek átvenni a diákokat a szabad helyek függvényében? Egy olyan papír, ami olyan iskolákat is tartalmaz, amely a gyerekek lakóhelyétől 2-3 órányira találhatók? És akkor még nem is beszéltünk a kijelölt iskolákról, az ottani diákokról és tanárokról. Felkészítik-e őket arra, hogy hogyan tudják támogatni azokat a gyermekeket, akik egy ilyen borzasztó tapasztalás után érkeznek a közösségbe.
A másik út
A kérdések száma egyre csak gyarapszik, de a hivatalos közléseket figyelve nem érkeznek válaszok. Pedig kellenének, méghozzá olyan válaszok, amik nem csak a számokat, és az egyéni érdekeket veszik számításba, hanem az embert magát, az emberek érzéseit. Egy emberséges válasz kellene.
Fel kellene tudni mérni azt, hogy mi hátráltatja jobban a gyermekek fejlődését, a felhalmozott közüzemi tartozások, vagy a jól megszokott, biztonságos környezet elvesztése. Az egész történetből egyetlen egy dolog hiányzik csupán, egy olyan dolog, ami oly sok problémát megoldhatna, az empátia. Mert empatikusnak lenni nem jelent mást Alfred Adler szavaival élve, mint
látni a másik ember szemével, hallani a másik ember fülével, és érezni a másik szíve szerint.
Ha ez az egyetlen dolog meglett volna, akkor a mai nap, a tanév első napja szólhatott volna a reményről és egy új kezdetről, de helyette ez a nap több száz embernek a félelemről, az elhagyatottságról és a megválaszolatlan kérdésekről szól.
Képek forrása: